A Jana Kippo-trilógia első kötete olyan témákat állított középpontba, mint a családon belüli erőszak és a generációkon átívelő traumák, de mindezt olyan erővel és lehengerlő módon tette, hogy messze kiemelkedett a hasonló alkotások közül. A főhős, Jana (természetesen ezúttal is érvényben van az előző kötetek helyesírása és központozása, így a nevek kisbetűvel és egybeírva szerepelnek), évtizedek után tért vissza ikertestvéréhez, hogy rendbe tegye a jelent, és leszámoljon a múlttal. A narráció magával ragadó volt, az élőbeszédszerű stílus azonnal berántotta az olvasót.

A folytatás, az Elvittük anyát északra nem sokkal az első rész után vette fel a fonalat: az ikrek elhunyt anyjukat utolsó kívánsága szerint északra vitték eltemetni, ahol egy vallási szekta uralta a falut. Míg Jana menekült volna, testvérét behálózták, így neki kellett megmentenie. 

Jana és ikertestvére anyjuk koporsójával az elhunyt végakaratának megfelelően egy zárt, északi, finn közösségbe indulnak. A település toxikus légköre és a szektaként működő szabadegyház úgy tűnik magával rántja Öcsit, aki a szigorú vallási keretektől, a puritán patriarchátustól és az ismeretlen rokonok között várja a múlt lezárásának lehetőségét. Eközben Jana továbbra is a múlt sebeivel küszködve próbál kötődni, szeretni és szeretve lenni. Noha az anya hátrahagyott leveléből sok mélyre temetett titokra fény derül, a minták változatlanok, és úgy tűnik, az erőszak és a függések rendszere mindenhol egyforma.